25. rész

Tudom, nincs még vasárnap, de én nem tudtam aludni, és megírtam kilenc oldalt. Ez most nem állhat itt nekem :)

Remélem tetszeni fog 

Szóval csak barátok... Én okoztam, most már vállalom a következményeit. Tartom magamat a tervhez, és hagyom, hogy küzdjön értem. De ezt nem éppen egy habos-babos ruhában kéne megtennem. Lucky „készüljünk a bálra együtt” lázban ég, ezért vele kellett ruhát választani. Szerinte mindenki így lesz öltözve, mert ez a „végzősök bálja”, amit mindenki szeret nagyon elviccelni. Megkezdik az évüket, akkor már adják meg a módját. De az nem vicces, ha valaki egy türkizkék fodros ruhában fog parádézni, az oldalán egy helyes fiúval. Az ilyenek csak a rossz „heppi end” tini filmeknél jönnek be. De ez a valóság! Vagy nem? Meglehet, mindegy.

Szóval, miközben Lucky magára aggatta a rózsaszín ruháját, ami mellesleg ugyan olyan, mint az enyém, csak a színükben különböznek, én csak röhögtem magamon. Nem lehet komoly, hogy úgy fogunk végigvonulni a sulin, mint egy hercegnő. Már csak a tiarák hiányoznának a fejünkről...

-        Flor! Nézd, ez annyira szép – húzogatta a ruháját, mikor végre sikerült magára rángatni.

-        Tényleg szép – mosolyogtam vissza. Igen, szép, csak ki fognak röhögni...

-        Brad meg én leszünk a bálkirály, és bálkirálynő! – jelentette ki álmodozó tekintettel.

-        Jó is lenne, de ugye tudod, hogy csak egy végzős pár nyerheti el a címet? – ábrándítottam ki.

-        Nem baj- vágta rá durcásan. – Lélekben azok leszünk!

Nem akartam tovább rontani a gondolatait, szóval inkább megpróbáltam leszedni magamról a ruhát. Amíg a barátnőm szép óvatosan, vigyázva a ruhára, levette, én konkrétan leszaggattam magamról, mert nagyon idegesített.

Ha Marshall azt hiszi, hogy én egy ilyen ruhában fogok vele egy estén keresztül táncolni, akkor nagyot téved. Nem fogok táncolni vele! Úgy döntöttem, hogy ezt ki is jelentem neki, de amikor a webkamerán keresztül nézet rám, hirtelen semmit nem tudtam mondani. Haboztam egy ideig, aztán beleröhögött a kamerába. Itt teljesen K. O. voltam. Mint egy elvarázsolt kislány elkezdtem mosolyogni, és csak nevetgéltem.

-        Mit akartál? – vigyorgott pimaszul.

-        Nem fogok veled táncolni – nyögtem ki végül.

-        De fogsz. Ez egy bál... mindenki fog.

-        Nem, sőt, a bál végén nem is csókolhatsz meg, mint a nyálas filmek végén, és nem foghatod végig a kezemet!

-        Azt hiszed akartam?

-        Ööö... Természetesen nem. Csak gyakoroltam a színjátszó szakkörös darabomat – dadogtam.

-        Jól van. Hiteles alakítás volt, majd elmegyek a darabra – bólogatott, olyan „ezt szerinted elhiszem?” stílusban. Pedig azt hittem, hogy el fogja hinni. Meg kell hagyni, Mars okosabb, mint aminek látszik...

-        Na, szóval nem fogok táncolni. Kész.

Mielőtt akármit szólhatott volna, kiikszeltem az ablakot, és kikapcsoltam a gépet.

Beégtem. Nagyon beégtem... Nem hiszem el, hogy ezt mondtam neki. Hiszen csak tegnap beszéltük meg, hogy „barátok” vagyunk. Vagy csak szerintem vagyunk idézőjeles barátok, és szerinte tényleg. Minden olyan, mint régen... egy helyben toporgunk a kapcsolatunk terén. És vajon ki rontotta el megint? Hát persze, hogy én. Lassan átkeresztelkedhetek, és én leszek a „hervasztó”. Találó név.

Az este sikerült kialudnom magamat, ami jól jött, mert ma van a BÁL. A bál, amiről az összes elsős és másodikos lány álmodozik. Minden harmadikos tervezi, hogy milyen lesz jövőre, hogy „mi leszünk a menő végzősök”, maguk a végzősök pedig többé-kevésbé elég szomorúak... Visszasírják az összes tanórájukat, esedeznek, hogy inkább ezerszer a legjobban utált tanár, mint, hogy el kelljen menni. Egyetemre kell menniük, itt hagyni a régi életüket.

Az utolsó kategóriába tartozik Marshall. El fog menni, maga mögött hagyja a régi életét, és kész. Ő nem áll le siránkozni az osztályával, abban reménykedve, hogy „bárcsak meghosszabbíthatnák az évet”. Ő csak lelép. Új éltet kezd. Itt hagy engem. Képes lenne rá...

Egy normális napnak indult, számomra, de a suliba beérve már mindenki „bál lázban” égett. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, de az órák után, pontosan a bálon megtudtam.

Elkészülni is nagy tudomány volt... Mars elkészült, és már jött is hozzám. Szerintem leginkább azért, hogy röhöghessen, de hasznosítottam is a jelenlétét.

-        Húzd már fel a cipzárt! – utasítottam.

-        Először le kéne venned a pólót alóla, nem? – röhögött. Igaza volt, de közben előjött a fiús énje is.

Fújtattam egyet, majd kibújtam a pólóból, utána pedig engedelmesen felhúzta a cipzárt.

Eléggé szégyenlős vagyok, szóval nadrág és póló föl vettem először a ruhát, aztán pedig szenvedhettem, hogy levegyem őket. Nem tudom melyik a jobbmegoldás... Kelletni magam egy fiú előtt, és nem szenvedni az idióta elveimmel, vagy maradni a „baráti határokon” belül, és szenvedni. Én inkább az utóbbira szavazom.

-        Gyerekek, had készítsek egy képet – állt meg Anyu az ajtóban, azzal a céllal, hogy „kép nélkül nincs ki-be járkálás a házban”.

-        De csak egyet! – néztem rá szúrósan.

Kész lett a kép, amit abból állapítottam meg, hogy a gép vakuzott, de Anya szerint nem lett jó, így újat kellet csinálni. Körülbelül tizenöt új kép lett. A végére már lég komolytalanul vettük, pofákat vágtunk, vagy éppen „flegmán” néztünk egymásra.

Ki mehettünk az ajtón, de Anya észrevette, hogy tornacipő van rajtam.

-        Na, ne már! – nyavalyogtam.

-        Elég nagy illetlenség ilyen szép ruha alá egy ócska cipőt venni... Vedd át!

Odacsoszogtam a cipőszekrényhez, és kivettem egy magas sarkút, ami miatt néha úgy éreztem, kimegy a lábam alól a talaj, így bele kellett karolnom Mars-ba.

-        Pedig csini volt a tornacsukával is – vonta meg a vállát Marshall.

-        Ugye, ugye – bólintottam győztesen.

-        De legalább így belelökhetlek akármelyik árokba, úgy, hogy tudom, nem fogsz onnan felállni egy darabig.

-        Ilyenekről ne is álmodozz!

-        Késő – röhögött fel „ördögien”.

A tornateremben került sor a bál elhelyezésére, így oda indultunk. Az ajtóban természetesen készítettek rólunk egy képet, de nem nagyon számítottunk rá.

Sokat beszélgettünk Brad-el, és Lucky-val. Először teljesen különcnek éreztem magamat, de betoppant a többi végzős is, akik hasonló „Disney hercegnő” maskarában voltak. De komolyan, volt egy végzős lány, aki Csipkerózsika ruháját öltötte fel.

Sokan megdicsérték a ruhánkat, főleg azok, akik valakivel jöttek, mert ők nem mertek komolytalan ruhában jönni. Ha Lucky nem kényszerít, akkor én sem jöttem volna ebben, mert ez „égő”... Így utólag kiderült, hogy márpedig ez buli. Jobb később, mint soha!

Minden volt. Fotósarok, karaoke, tánc, diszkó fény, parti zene, amiről panasz miatt rögtön átkapcsoltak egy lassúszámra. Legalábbis, a végzősöknek a The Pretty Reckless-től a Make Me Wanna Die lassú számnak számít. Tomboltak... Azért szurkolok nekik, hogy ne derüljön ki, hoztak alkoholt. Tizennyolc, tizenkilenc évesek, lehet, még a tanárok is szemet hunynak e fölött.

A fotósarokban érdekes képek készültek, mivel minden ismerősömmel csináltunk „tombolós” képeket. De azért az sem volt semmi, amikor Brad karaokezott.

Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, így tisztán hallhatták, a hangját. Tényleg nem semmi tehetség. Egy The Script számot énekelt, pontosabban a Nothing-ot. Vicces volt, mert először egy női énekestől akartak neki dalt adni.

-        Figyeljetek! – húzott össze minket Mars, egy afféle „megbeszélő” körbe. Összehajoltunk, és figyelmesen néztük. – Ki mit tud?

-        Miről? –kérdezett vissza Brad. Volt benne egy kis alkohol, szóval úgy döntöttünk őt kihagyjuk a tárgyalásból.

-        Simán felléphetnénk, Brad énekel, te zongorázol, én pedig gitározok...

-        Na és én? – háborodott fel Luck.

-        Akkor téged is kihagyunk. Ketten maradtunk. Szóval, benne vagy? – nézett mélyen a szemembe.

Természetes, hogyha valamiben benne van a „zongora” szó, én megteszem. Így már nevet is kellett adni a még meg sem alakult „bandánknak”. Ha Mars-on múlott volna, akkor „Cicababák” lennénk, de én nem akartam nevet adni, amíg nincs bandánk. Szóval megalakult a”Még Nem”. Mi egy háromszemélyes banda lennénk, pedig eléggé nem úgy nézünk ki.

-        Most már nem érdekelsz! Jössz táncolni – húzott a derekamnál fogva Marshall a tánctérre.

-        Kötelező? – néztem boci szemekkel.

-        Igen!

Táncolnom kellett, egy magas sarkúban, pedig érthetően kijelentettem, hogy nem fogok. Talán, ha nem jelentem ki, akkor nem is kéne. Ez nála azt jelenti, hogy „akarok, csak azt mondom, hogy nem”. Lehet, hogy ez a férfi logika, de akkor az összes fiúnak ilyen ellentétes értelmezőképessége van? Valamit mondok, de a fordítottját érti. Legközelebb kipróbálom.

Három dalt végiglassúztunk, egyébként a dalok elég pörgősek voltak, amikor kissé eltolt magától, és a szemembe nézett.

-        Ez most akár lehetne egy nyálas film is – kacsintott, és egyre közelebb hajolt hozzám. Teljesen leblokkoltam, mert meg sem tudtam mozdulni. Ha ilyenre készül, minek jelenti be?

Örültem és féltem egyszerre, aztán amikor az majdnem összeért az arcunk, megnyugodtam, és beletörődtem, hogy nem adta fel, és biztos, hogy szeret.

Igen? Azt hittem? El kezdett röhögni és a nyakamba fúrta az arcát. Kirázott tőle a hideg, aztán magamra erőltettem egy mérges pillantást.

-        Engem hagyj békén az ilyenjeiddel! – fújtattam.

-        Ja, jó. Akkor igazit kérsz? – kacérkodott.

-        Nem – húztam fel a szemöldökömet. Nem fogom játszani a megszerezhető csaj szerepet! Kizárt!

Otthagytam, és leültem egy székre. Akkor körbenéztem a feldíszített termen, és megértettem a felhajtást. Tavaly nem volt ilyen szép a dekoráció, de most igazán kitettek magukért!

Szívecske alakú lufik a plafonra emelkedtek, de a madzagoknál fogva le lehetett őket húzni. Több színes lufi a padlón, amiből párat a levegőben dobáltak. Az egész termet kék és lila fény árasztotta el. Gyönyörű volt. És a „finálé” még nem is volt!

Amikor gondolkoztam, valami felrobbant a plafonon, és sok millió kis papír fecni hullott le az égből. Konfetti eső.

Mindenki feltartott kézzel próbálta elkapkodni őket, meg néhányan nyitott szájjal várták, hogy „tudjon papírt enni”. Csak Marshall jött felém zsebre tett kézzel. Nagyon laza volt. Csak attól féltem, hogy túl laza, és a végén szétesik...

-        A legjobb még nem is volt... – állt meg előttem.

-        Ez nem a finálé volt?

-        Ismered az évfolyamomat? Ők nem ilyen finálét csinálnak – mutatott lazán a mennyezet felé, ahonnan elkezdett hab szállni lefelé.

Hab? Ezt nem gondolhatják komolyan. Rendeznek a tornateremben egy habpartit?

-        Áldozatul akarsz esni a „habozzunk be minden jó csajt” tervnek? – utalt a két osztálytársára, akik egy-egy kupac habbal a kezükben mérték végig a terepet.

-        Nem nagyon – húztam a számat.

-        Pedig jó buli lehet – rázta meg a vállát, majd odanyújtotta a karját, hogy karoljak belé.

Szó nélkül belekaroltam, és kisétáltunk a suliból. Megálltunk megvárni a többieket az épület előtt. Mars haja teli volt konfettivel, úgyhogy késztetést éreztem, hogy had söpörjem ki. Úgyhogy egy laza mozdulattal beletúrtam a tökéletesen beállított hajába, és összeborzoltam.

-        Tudod, hogy mennyi ideig vacakoltam a hajammal? – nézett rám hitetlenül.

-        Hú, milyen sok idő lehetett – pillantottam rá aranyosan. Nem hatotta meg... Ugyan olyan dühösen nézett ki, mint előtte.

-        Az a titka, hogy úgy nézzen ki, mintha hozzá sem nyúltam volna - kezdett el magyarázni. Igazából egyáltalán nem érdekelt, de ha már összekócoltam a haját, akkor végighallgatom.

Mikorra Lucky és Brad kifáradtak, Mars is bedugult. Legalábbis a hajáról nem beszélt már, de Lucky habos külsején többet tudott röhögni. Őt utolérték Mars osztálytársai, nekem pedig sikerült időben kiiszkolnom.

-        A mesékben nem a szőkén szokott lenni a rózsaszín ruha? – kérdezték a fiúk.

-        Ez nem egy mese! – vágtuk rá halálosan egyszerre Luck-al.

Miért hiszi mindenki azt, hogy a szőke csajok a cuki, rózsaszín, pom-pomos, szőrmés, és hercegnős dolgokat szeretik? Nagyon nem így van! Attól, hogy valakinek szőke a haja, lehet okos, vagy művelt. Nem a haj színe a mérvadó. Hanem az agy...

Vitáztunk még egy darabig a szőkenős vicceken, aztán elváltak az útjaink. Megint kettesben tölthettem egy kis időt Mars-al. Hurrá!

Először csak csöndben mentünk, majd a kezemet kivette a karjától, és a tenyeremet fogta meg.

-        Mondtam! Nem megmondtam? – rántottam ki a kezemet az övéből.

-        Na egy kicsit – nézett boci szemekkel, mire én megragadtam a szoknyámat. Kicsit súrolta a földet, úgyhogy inkább felemeltem.

Marshall nem tágított, pedig most személy szerint örültem volna neki. Nem akarok még egy olyan nyomulós élményt, mint amit Will-el éltem át. Aranyosnak aranyos, de NEM. Ez már a ciki kategória.

Szóval, mivel a szoknyámat fogtam, nem tudta megfogni a kezemet, így egyszerűen ölbe vett. Tipikus lányos szokás, hogy elkezdünk visítozni, de én az ilyeneket kétszer is meggondolom. Arra jutottam, hogy „este van, minek visítozzak?”.

-        Mars, ha most azonnal nem teszel le, azt hiszem, nem éred meg a holnapot – mondtam kimért hangon.

-        Akkor nem érem meg. Legalább az utolsó emlékem szép lesz – vihogott.

Kénytelen voltam feladni, mert a kapálózással sem mentem semmire.

Az ajtónk előtt tett le, így ott még megálltunk beszélgetni.

-        Szóval hozzám barna herceg jön, de lova, se motorja... Ez kész. Azt hittem legalább lesz vele valami extra is – sajnálkoztam.

-        Akkor a herceged inkább visszajöjjön decemberben? Akkor már lesz motorja.

-        Lesz motorod? – csodálkoztam.

Mint kiderült, Mars decembertől az utakon is randalírozni fog, szóval nem lesz érdemes onnantól kezdve kimenni az utcára.

-        Holnap Még nem próba! – bólintott, a meg nem alakult bandánkra utalva.

-        De még bandánk sincs – hadonásztam a kezemmel.

-        Majd lesz! – bólogatott. – Na, megyek, mert vár a csillám pónim.

-        Hogy mi van? – húztam össze a szemöldökömet.

-        Semmi – rázta a fejét nevetve, majd magához húzott és megölelt.

-        Szia – mosolyogtam rá, és elment.

Lehetett volna romantikus is, de a mi kapcsolatunk nem ilyen. Mi szeretjük „játszani az agyunkat”, és szórakozni a másikkal, vagy éppen az idegeivel.

Meli – visszhangzott a szó. Az üres iskolaépületben voltam. A fehér falak depressziósan hatottak, mintha egy elmegyógyintézetben lennék. Miért vagyok itt egyáltalán? Miért vagyok egyedül?

Újra Melissa nevét hallottam, úgyhogy a hang irányába kezdtem futni. Lebegett rajtam a földig érő fehér ruha, de nem érdekelt, hogy eleshetek benne, a hosszúságából adódóan. Csak futottam arra, amerről a nevet hallottam. Egy terembe értem be. Igen, ez Melissa osztályterme. Egy rádió játszotta le a nevét. A készüléket lelöktem az asztalról, és amire megfordultam, Marshall állt előttem. Ijedtemben hátraugrottam, egy lépés távolságra. Pontosan elég volt, hogy lássam, ott fekszik mellette Meli. A hasában egy kés volt.

Alig kaptam levegőt, amikor hajnali félnégykor izzadtan ébredtem. Olyan lehettem, mint aki szellemet látott. Az álmom túl valóságos volt, de mégis hihetetlen. Marshall nem szúrná le Melissa-t, az biztos. Meg egyébként is, miért tenné?

Hezitáltam, hogy felhívjam e Meli-t, de végül arra jutottam, hogy nem. Az utóbbi időben hívtam egy párszor, szóval nem akarok állandó zaklatójává válni. Békén hagyok mindenkit az álmaimmal. Elég, ha Scott tud róluk részletesebben.

Nem tudtam aludni, egészen hat óráig forgolódtam, de nem számít, mert egy szombat reggelre virradtunk.

Lucky reggel az öregek otthonában volt, így inkább vártam, s tanultam.

Kaptam egy körüzenetet, miszerint most Mars-nál lesz az első próba, ami csak megbeszélésből és kottanyomtatásból fog állni. De ezek után én próbáljak helyet szorítani a házban, mert csak itt van zongora.

Erre csak annyit tudtam reagálni, hogy: MI? Ők akartak bandát, és még én adjak helyet a házban? Mi ez a rendszer? Gondolom a kaját is innen fogják szedni, ha megéheznének, szóval elég pipa voltam. Amúgy is. A Még nem, még nem alakult meg hivatalosan, szóval nem érem mi ez a nagy szervezkedés... Persze, amikor Lucky szüli napi bulijáról volt szó, a fülük botjukat sem mozdították. Most bezzeg, le van beszélve, hogy Meli megrajzolja a banda logóját, meg már a demót tervezik... Ha írnak egy nyamvadt dalt, akkor támogatom, de így?

Kicsit dühöngtem, aztán pihentem, ami jót tett az idegrendszeremnek Alig aludtam, és még fel is idegesítenek az ilyen idiótaságaikkal...

Szép lassan, a fejemet levegőztetve, sétáltam Marshall-ék felé, ami igazából csak tíz percre van a mi házunktól, de én elintéztem, hogy húsz perc alatt érek oda. Laza késéssel akartam odaérni, de nekem ez sem megy, mert csak Marshall volt ott.

-        Je! – kiáltotta. – Szendvicskészítő segítség – nyújtott felém egy vajazó kést. Furcsállottam, mivel az ajtóban álltunk, de mindegy.

Ő a kenyeret vágta egy éles késsel, és azért az övé lett a feladat, mert „ő nő kezébe nem ad kést”... Pedig én legalább nem recésre vágtam volna minden egyes szeletet. Azt hiszem, Mars-ot nem a konyhába teremtették.

-        Te szerencsétlen, hogy vágsz te? Azt nem úgy kell – szörnyülködtem. Nagyon rosszul állt a kezében az éles tárgy. Talán viccesnek találta a helyzetet, én annál inkább veszélyesnek.

-        Ezt pont így kell! Mindenki szereti a recés kenyeret... Meg amúgy is, nem tök mindegy, hogy néz ki? Úgyis megeszed – értetlenkedett.

-        Azért nézzen is ki valahogy...

-        Ez kinéz valahogy. Pont így – mutatott rá.

-        De valami normális formája is lehetne – vitatkoztam tovább.

A vitával semmi gond nem lenne, ha nem merültünk volna bele túlzottan. Nem vettünk észre semmit sem a külvilág történéseiből. Csak akkor, amikor már megtörtént minden.

A vitatkozásunk alatt nem vettük észre Meli-t, aki besétált a konyhába, aztán Marshall elkezdett hadonászni a késsel.

Pontosan ez történt, mielőtt Melissa összeesett a hasát szorongatva. Láttam, hogy Mars szeme előtt lepereg az élete. Lefagyott. Meg sem tudott mozdulni. A kezében volt a kés, a pengéje pedig véres volt.

Gyorsan Meli mellé térdeltem, aki öklendezett. Nem volt rajta nagy a vágás, de eléggé vérzett.

-        Hívd már a mentőket! – kiabáltam rá a lefagyott srácra, aki elkezdett kapkodni. Én a kezemmel próbáltam szorítani a barátnőm hasát, hogy ne vérezzen el.

Mars hadart, és alig kapott levegőt, úgy beszélt a mentősökkel. Én is hallottam, ahogy a készülék másik oldaláról nyugtatni próbálják.