28. rész

Meghoztam a részt -mintha nem lenne egyértelmű :)-

Remélem, hogy tetszeni fog!<3

- Na ne! - néztem fel a telefonomból. Nate írta, hogy ma randija lesz... De nem akárkivel. Oliver Mason-nel. Az, hogy ezt hogy sikerült összehoznia, rejtély, de azt leírta, hogy hol lesz a randi. Egy Star bucks kávézóba mennek. Aranyos... Csak kár, hogy vannak olyan emberek, akik ellenzik, és kiröhögik a homoszexuális embereket.
Már egyébként is elég régen beszéltem Nate-tel, úgyhogy itt az ideje bepótolni!
- Mivan? - kérdezte mérgesen Lucky, mivel megszakítottam a dalát. Igaz, már kezdett idegesíteni a California girls, és a Call me maybe folyamatos ismétlése.
- Tudtad, hogy az unokatestvéred milyen nemhez vonzódik?
- Gondolom a lányokhoz...
- Akkor miért randizik Nate-tel?
- Mi van? - kerekedett el a szeme. De szó szerint. Annyira kitágult a pupillája, hogy majdnem csak fekete volt a szeme.
- „Ma randizom Olie-val. Oliver Mason, szerinted van köze Luck-hoz? A Star bucks-ba viszem. Szurkoljatok!" - olvastam fel az üzenetet szóról-szóra.
- Ezt én viccesnek találom... Nagyon is van közé hozzám, és mi az, hogy szurkolunk? Nem szurkolunk! Elmegyünk meglesni őket! - jelentette ki halálosan komolyan.
- Hogy? Az úgy ciki, ha beülünk melléjük - néztem rá vigyorogva, mikor a szeme felcsillant.
- Itthon van apa kocsija... - utalgatott.
- És ki fog vezetni, te észlény? Tudtommal nincs jogsid!
- Egy estére nem is kell... Készülj! - dobta a kezembe a kardigánomat, és ő már ott sem volt. Mindenkinek ajánlom, hogy ma maradjon otthon.
- Slusszkulcs? - kérdeztem, mikor már a kocsiban ültünk. Legszívesebben még háromszor áttekertem volna magamat a biztonsági övvel, de nem olyan hosszú...
- Megvan! - mutatta fel.
- Tudod, hogy melyik a gáz és a fék?
- Nem, de majd kitapasztalom. Ha nem indul el, akkor a fék.
- Tudod, hogy kell tolatni? - estem kétségbe, mivel a garázsban álltunk. És innen csak kitolatni lehet.
- Ne aggódj már annyit! - forgatta a szemét, és elindultunk. Legnagyobb örömömre lassan, és biztosan. De amint becsukódott a garázsajtó, elkezdtünk száguldani. Két star bucks van a környéken, így nem volt nehéz dolgunk. Csakhogy, amikor elértünk az elsőhöz, vagyis a közelebbihez, ott nem láttunk senkit. A másodiknál pedig pont az ablaknál ültek, így ott parkoltunk le. Kicsit lebuktunk, hogy ne lehessen észrevenni minket.
Nate szeme csillogott, mint egy lányé, ha szerelmes, de Olie-nál semmi ilyesmit nem vettünk észre. Csak haverként nézett rá, legalábbis mi úgy vettük észre. Lehet, hogy ő így kezeli.
Körülbelül öt perc múlva meguntuk. Csak fél szemmel néztük az eseményeket, de igazából nem is volt érdekes. Mindketten zokniban voltunk, Lucky lába a kormányon, az enyém pedig az ülésen volt. Először barchobáztunk, végül mindkettőnk kezében telefon kötött ki.
Még mindig csak beszélgettek. Ez azért unalmas, mert nem halljuk, hogy mi a téma, vagy, hogy Nate, milyen módszerrel cserkészi be.
Egymásnak mutogattunk feliratos képeket, amiket a fecebook-on találtunk, de egy idő után ez is kezdett unalmassá válni.
Halálra rémültem, amikor valaki megkopogtatta mellettem a kocsi ablakát. Egy rendőr volt. Bizonytalanul engedtem le az ablakot, aztán mindketten magabiztosan néztünk a férfi szemébe. Olyan volt, mint egy film jelentet, de komolyan.
- Jó estét, hölgyeim! - köszönt.
- Jó estét! - mondtuk teljesen egyszerre.
- Tudják, hogy egy parkolni tilos táblánál állnak? - mutatott rá a szóban forgó jelzőtáblára.
- Nem, sajnáljuk...
- Arrébbállnak?
- Az a helyzet, hogy egy ismerősünkkel vagyunk, de ő elment. Mi pedig nem tudunk vezetni.
- Miért van itt a kulcs?
- Mert megbízhatóak vagyunk. És így kevesebb az esélye annak, hogy elveszti az utcán.
- Arrébb parkolok maguknak, az megfelel? - ajánlotta.
- Azt megköszönnénk, nem szeretnénk bírságot.
Simán ment minden. Két méterrel hátrébb került a kocsi, és még így is ráláttunk a srácokra. Csakhogy már közöltük vele, hogy nincs jogsink, úgyhogy mi nem vezethetünk.
- Hogy jutunk így haza? - nézett félve a rendőrre.
- Már írtam Brad-nek, és jönnek.
- JönNEK? Ők?
- Aha... Marssal - mosolygott. - Már jóban vagytok, nem?
- Aha, csak, most nem tudom, mi van... Mint régen. Több volt, és összekuszálódott minden.
- Bocsi, nem akartam semmi rosszat, de éppen valami maratoni játszmát tartottak, szóval csak megérdemli, amiért megszakítottuk.
- Mindegy - könyököltem a felhúzott térdemre, megsértődést tettetve. Lucky pedig jól tudja, hogy mit kell velem tenni, amikor durcis kislányként viselkedek. Nem szabad hozzám szólni. Épp azt cselekedte, amikor bekopogtak az ablakon. Most luck oldala felől. Lehúzta az ablakot, és titokzatosan nézett felfelé.
- Mássz hátra - biccentett Brad "kedvesen".
- Na! - biggyesztette az alsó ajkát, aztán megkapta a diszkrét pusziját. - Amúgy én ide akarok ülni - mutatott a helyemre.
- Nekem mindegy, csak induljunk már.
- Jól van... - tettem fel a kezemet, amolyan "bocs, én vágyom a hibás" stílusban.
Egy mosollyal nyugtáztam, hogy Mars már befészkelt hátra, aztán a két ülés között átmásztam a hátsó ülésre. Marshall szétröhögte a fejét, mire hátraértem.
- Nem vicces! - fújtattam rá, mikor már a hasát fogta a nevetéstől
- De, eléggé az - simította meg az arcomat. Egy szemforgatással lereagáltam, majd Brad-ék hazadobtak.

„Nagyon jól sikerült a találkozás” – ennyi állt Nate üzenetében. Hát igen, azt mi is láttuk!

Az irodalomóra előtt az asztalra került Max fogalmazása. Négy oldalas... De mindegyik oldalon csak egy betű szerepelt. S É R V. Négy oldalon keresztül csak ennyi volt...

- Látom fiam, összeszedted magadat! – láttam egy halvány vigyort a tanár arcán, amikor belépett. Látta az összetűzött papírlapokat az asztalán.

Levágta a naplót maga mellé, majd megnézte az irományt. Azt hiszem, hitelen paradicsom vörösre változott, az eredeti színéből. Mindenki röhögni akart, de megtiszteltük Max „poénját” annyival, hogy komolyan vesszük. Az ordítás persze nem maradhatott el...

Szóval így járt az, aki könyveket tép szét, és szerinte vicces „fogalmazást” ír. Egyest kap. Tudom, fő az összetartás. De Max megérdemelte. Alapjáraton egy nagyon összetartó osztály vagyunk. De ez összeugrasztott minket. Komolyan. Max kis poénja megőrjítette a tanárt, és egy gigantikus dolgozatot ígért be. Holnapra… A legtöbben pánikba estek, mert semmit nem tanultak az órákra, de állítom, hogy nekem is, aki minden órára tanult,  rá fog menni az egész délutánom. Nem ez lesz a legkellemesebb dolog az életemben, de muszáj.

Lucky csak nézte az élettelen arcomat, amikor hazafelé mentünk, de nem nagyon firtatta.

Tegnap Mars nem nagyon foglalkozott velem, jó, oké, kiröhögött, de az sem esett valami jól. Belehalna, ha egyszer valami szépet mondana rám, vagy ha egyszer nem csesztetne?

Leültem tanulni, de eléggé elterelték a figyelmemet a fejemben bolyongó gondolatok. Igazából az osztályon gondolkoztam, és az eddigi két évre. Igen, most összevesztünk, de még soha nem volt ilyen. És nem az, hogy csak két csapatra oszlik a bagázs, hanem körülbelül tizenkét részre… Mindenki a saját kis társaságában utálkozik.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, és a képernyőre pillantva teljesen kizökkentem a gondolataimat.

Miért keres megint ő? Miért nem száll ki az életemből? Igaz, én sem szeretném, de talán az lenne a legjobb, ha meg sem ismertem volna.

- Szia – mondtam halkan.

- Kijössz? – kérdezte vidáman.

- Tanulnom kell – fújtattam.

- „Tanulnom kell” – ismételte el nyávogós hangon. Valószínűleg utánozni szeretett volna, de nem egészen jött össze neki…

- Gigantikus dolgozatot fogunk írni… - panaszkodtam.

- Csak egy kicsit gyere ki – nyávogott.

- Tíz perc múlva… - törtem meg.

Igazából nem kellett túl sokat gyötrődnöm ahhoz, hogy engedjek neki. Csak ki akartam deríteni, hogy igazán találkozni akar e velem, vagy csak szimplán unatkozik.

Már egyáltalán nem tanultam, csak ruhákat próbálgattam magamon… A végső eredmény egy rövidgatya és egy pulcsi lett. Így körülbelül még időben is el tudtam indulni. De Marshall így is sokkal többet jött. Nem az én hibám… Amiért ilyen magas, gyorsabban tud közlekedni.

Már a látványától is görcsberándult a gyomrom, ezért lassabban kellett mennem. Egy háromnegyedes gatya, feliratos pólóval, egy menő sapkával párosítva. Hú, hát, nem értem, miért nem fut utána a suli egész lánycsoportja… Helyes, kockás a hasa, zenél, menő cuccai vannak, jó a stílusa, laza, kedves, romantikus, képes hajnal kettőkor is átmenni egy lányhoz csak azért, hogy megcsókolja… Álljunk csak meg! Nem ment át több lányhoz hajnal kettőkor, csak azért, hogy megcsókolja őket. Egyedül velem tette ezt. És eddig nem éreztem magamat különlegesnek?

Mikor odaértünk egymáshoz, átkarolta a derekamat és megpuszilt. Nem tagadom, az egész testem belibabőrösödött… Érezte, hogy megremegtem, ezért még egyszer megölelt, az arcát a nyakamba temetve, így éreztem, ahogy nevetés közben szuszog. Kifejezhetetlenül édes, amiket csinálni szokott velem, de olykor annyira bunkó, hogy legszívesebben elfelejteném a közös pillanatainkat.

- Mit tanultál, te drága? – kérdezte, és a jelzőjével totálisan elvarázsolt. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán tanultam e az életben. Valószínűleg az élet dolgairól semmit, mert megint ugyan úgy viselkedem vele, mint ahogy régebben, csakhogy így már bebuktam kétszer... Vagy többször? Lényegtelen!

- Ööö... Hát, irodalmat, azt hiszem... – dadogtam.

- Persze, persze – mondta kissé pöszén.

- Komolyan – ráztam meg a fejemet nevetve.

Ezt hozza ki belőlem. Feledékeny, dadogós, viháncolós lány leszek, aki mindenre képes lenne. Jó, azért még így is vannak határok, ami a tűrőképességemen kívül esik, azt már nem bírom.

A nap hátralevő részében hasonlóan telt a nap. Én vihogtam, ő pedig menőzött.

- Mi történt az arcoddal? – mutattam az álla fölé, ahol egy kisebb vágás díszelgett. Felnevetett, aztán elkezdett gondolkozni. – Nem tudod?

- De, csak azon gondolkoztam, hogy mondhatnék valami kamut is, amivel bevágódhatnék nálad – kacsintott.

- Ne gondolkodj ezen, sőt ne is gondolkodj! Nem áll jól – ráztam meg a fejemet.

- He he he – mondta erőltetetten, de őszintén vigyorogva. – Egyébként megvágtam borotvával...

- Nem is szőrös az arcod...

- Láttad volna reggel, tiszta borostás volt.

- Inkább pihés... Vagy sima, mint a baba bőre – vonogattam a vállamat. Jogos, hogy nem akarom elképzelni őt borostásan, esetleg szakállal, de tény, hogy nem is lesz az. Későn érik...

- Legalább adj rá egy gyógy puszit, ha már így megsértettél – mutatott a sebre.

Lábujjhegyre álltam, és közelebb hajoltam hozzá. Majdnem az arcán volt a szám, amikor váratlanul megfordult, teljesen szemben velem. És megcsókolt. Másodjára, az életben. És lejátszódott a szemem előtt az életünk. Ketten, együtt. Gyönyörű szép látomás volt, de jogtalan. Vagyis lehet, hogy nem jelentett neki semmit ez sem. Mondjuk az előzőt én rontottam el... De én szeretem más emberekre fogni a hibáikat.

Azt akartam, hogy örökké tartson a pillanat, de sajnos véget ért. Nem haragudtam rá, amiért átvert. Örültem, hogy nem esett le, mire készült. Mert ha tudom, akkor nem hagyom magamat.

Nem esett róla szó többet, addig, amíg haza nem kísért.

- Szóval, neked ez mit jelentett? – kérdezett rá hirtelen.

- Túl sokat. Annyira, hogy félek a pofára eséstől.

- Mi lesz most? Teszünk egy próbát? Mármint nem lennél a csajom, csak találkozgatnánk, aztán pedig eldől, hogy mi lesz... – ajánlotta. Múltkor én akadtam ki, amikor azt gondolta máris a barátnője lennem, most pedig ő nem akarja... Ilyen az élet.

- Teszünk – bólintottam, majd egy rövid búcsú után elváltunk egymástól.