Jó, tudom, ezzel is eléggé elkéstem, de még nem is sikerült teljesen befejeznem, szóval a Befejezőrészt kettészedtem (:
Most egy hétig nem leszek gépközelben, így nem tudok írni, így remélem, hogy 26.ára meg tudom írni a legeslegutolsó részt :)
♥♥♥♥♥♥♥♥Köszönöm a 22 rendszeres olvasót, és a több mint 12000 oldalmegjelenítést♥♥♥♥♥♥♥♥
♥Remélem tetszeni fog♥
Marshall felsegített a
földről, és kisöpörte a szemem elől az arcomba hullott hajat. Nem gondoltam
volna, hogy így fog legközelebb érintkezni velem.
-
Szóval, mi is
történt veled? – Nem találtam a hangjában iróniát, csak a szimpla aggódást.
-
Semmi, tényleg semmi,
jól vagyok!
-
Klassz. Itt
fekszel az utcán, a koszban, és tiszta vér vagy. Ezek után azt tudod mondani,
hogy nem történt semmi? Flor... Ennél még az is jobb hazugság lenne, ha azt
mondod, elestél.
-
Akkor elestem...
– Elismételtem az ötletét, és szólnom sem kellett, hogy rosszul vagyok, Mars
megérezte, és magához szorított. Biztonságérzetet nyújtott.
-
Tudsz járni? –
kérdezte.
-
Természetesen –
vágtam rá, de az önfejűségem ellenére sem engedett el.
Nem tudtam, hová megyünk, a
lényeg az, hogy el onnan. Féltem, hogyha ott maradunk, akkor visszajönnek
Meggie-ék.
Szinte már oda sem figyeltem
merre vezet a karomnál fogva, így azt sem láttam, hogy milyen kocsiba ültetett
be. Csak kinyitotta az ajtót, és mire észbe kaptam, már nem volt időm kívülről
megnézni az autót... Bent pedig az sem érdekelt volna, ha gyorsan vezet.
Csakhogy olyan hirtelen csukódott le a szemem, a testemet, pedig mintha nem is
én irányítottam volna
Nem aludtam, mivel éreztem,
hogy valaki felemel, aztán pedig a térdére támasztva a lábamat, ügyeskedett a
zárral. Csakis Marshall lehetett az.
Egy igazán puha helyre tett
le, majd motyogott valamit, és járkálni kezdett.
Nem volt erőm beszélni, sem
életjeleket adni a létezésemről, így csak feküdtem ott, ahol hagyott, így pedig
sikerült pihennem egy kicsit. De aztán egy kis idő múlva Mars dühödt
felkiáltására lettem figyelmes.
-
Csak nem vihetem
haza! A szülei szívrohamot kapnának, amikor meglátják így... Nem, nem lett
komolyabb, és nem, nem akarom kórházba vinni. Jól van, csá.
Csak a rohangálását, és a
morgolódását hallottam, ezeken kívül pedig semmi mást nem. Talán nem is csinált
ezeken kívül mást.
-
Flor, jól vagy? –
szaladt oda hozzám.
-
Én tökéletesen –
szuszogtam, majd megpróbáltam felülni, de a karjaim annyira gyengék voltak,
hogy képtelen voltam használni őket.
-
Gyere, segítek! –
A karját becsúsztatta a hátam alá, és óvatosan felemelt, majd leült mellém.
-
Köszönök mindent!
– Addig tartott megfogalmazni ezt a két szót, hogy már magamat idegesítettem
vele.
-
Még semmit ne
köszönj... Mert tudom, hogy most utálni fogsz, de ki kell fertőtlenítenem a
sebeidet!
-
Nem gond –
nyeltem egy nagyot, de közben tudtam, hogyha ezzel végzünk, akkor sokkal jobb
lesz.
A fürdőben ültünk, és azon
voltunk, hogy felmérjük a sebeimet. Végül is jót szórakoztam Marshall
szerencsétlenségén...
-
Megtennéd,
hogy... ömm.. Levennéd a..? – Beletúrt a hajába, és zavartan a földet
fürkészte. A gondolattól is zavarba jött, hogy le fogom venni a pólómat. Neki
komolyan van barátnője? – Leveszed a pólód?
-
Igen... Máshogy
nem tudnák lekezelni a sebeimet – mondtam szemrehányóan, és mélyen a kék
szemeibe néztem.
Elkezdtem felhúzni a pólóm,
de a kezem egyszerűen nem akart engedelmeskedni nekem, akármennyire is tűrtem
volna a fájdalmakat. Mars megfogta a kezemet, majd a pólómat, és óvatosan
lehúzta rólam.
-
Hát ez elég
csúnya – húzta végig a bordáimnál díszelgő lila folton a kezét.
-
Tényleg nem
valami szép... És eléggé fájdalmas – sziszegtem.
-
Bocsi! – Levette
róla a kezét, és elővett egy pár krémet.
Az egész testemen voltak
sebek, így amikor kész voltam, egy bugyiban és melltartóban feküdtem az ágyán,
ő pedig kiment a konyhába, hogy hozzon valami ehetőt.
-
Flor! – A
barátnőm visító hangját hallva azt hittem, csak álmodok, de mikor behuppant
mellém az ágyba, akkor rájöttem, hogy ez eléggé a valóság.
-
Nyugi, és kérlek,
ne vesd rám magad – röhögtem. Tényleg nem lett volna valami jó ötlet, ha most
kezd el ölelgetni.
-
Mi történt?
Mesélj! Marshall azt mondta, hogy eki semmit nem mondtál el. Sőt, pont azt
mondtad neki, hogy semmi nem történt. Akkor most nekem mindent el kell
mondanod!
-
Lucky, én nem ezt
érdemeltem – tört ki belőlem.
Bőgtem, mint egy kisgyerek.
Miért pont én? Talán nem kellett volna mindent beleadnom a versenybe, és
hagyni, hogy Meggie nyerje meg? Na azt már nem! Na, és ha legalább
figyelmeztettek volna, hogyha nem hagyom nyerni, akkor jól megvernek... akkor
talán nem csináltam volna. Mire volt ez jó nekik? Teljesen egyedül voltam, így
még a „küzdelem” sem volt igazságos.
-
Nyugi, jól van! –
Lucky nem volt teljesen tisztában azzal, miért kezdtem el sírni, így nem is
tudott normálisan okot adni, miért ne tegyem ezt. – Majd minden jobb lesz!
Figyelj, inkább meséld el, hogy mi történt...
-
Meggie... ő..
megvert...
-
Nem is te nyertél
a versenyen? – nézett rám értelmetlenül.
-
Nem.. de..
megvert...Meg a haverjai. Egy sikátorból jött elő.. – szipogtam. – Aztán
ellöktek, és megrugdostak...
-
Mi van? –
kerekedett el a szeme. – Ezt jelentenünk kell a rendőrségen...
-
De ne, mert nincs
bizonyítékunk. Elszaladtak... – szipogtam szüntelenül.
-
De biztosra
tudod, hogy Meggie volt! – Lucky felemelte a hangját, és lassan már
idegesebbnek tűnt, mint én.
-
Majd ha tudok,
akkor beszélek valakivel... – füllentettem. Nem igazán akartam, hogy mások is
tudjanak az incidensről. Ez így sajnálatra méltónak, gyengének állít be engem,
pedig én nem ilyen vagyok...
Lucky gyengéden megfogta a
vállam, és odahúzott magához. Ez nem sajnálat volt, hanem megértés. Azt hiszem,
hogy Lucky mindig az én oldalamon állt, ha a büszkeségemről volt szó... Na jó,
lehet, hogyha Marsról van szó, akkor képes leordítani a fejemet, hogy „ ne
érdekeljen a büszkeségem.
-
Hé, csajok,
bemehetünk? – Brad hangját hallottam az ajtó túloldaláról, így gondoltam a
hiányos öltözetem miatt nem kéne fiúknak mászkálni a szobában.
-
Gyertek –
ordított vissza Luck, és gyorsan rám terített egy pokrócot.
-
Flor.. Te meg mi
az Istent csináltál, hogy így nézel ki? – A kezemre mutatott, ami éppenséggel
nem volt letakarva, és foltok díszítették.
-
Majd később
elmesélem – mosolyogtam rá, de ő annyira nem díjazta, hogy még most is boldog
vagyok, így összeborzolta a hajamat.
-
De komolyan,
valami utcai harcba keveredtél? – Ezzel majdnem, hogy a lényeget mondta el.
-
Hagyjál már –
nyöszörögtem, majd vették az adást, és elkezdtek másról beszélni.
Brad lehuppant Lucky mellé az
ágyra, és elkezdték egymást piszkálni, amíg nem kezdtem el fázni, és jeleztem
Marsnak.
-
A te ruháid
kicsit koszosak, szóval, azt hiszem, adok neked valamit... – A szekrényhez
lépett, majd kivett egy pár ruhát, és odadobta mellénk az ágyra. – Gyere, Brad!
Kimentek a szobából, és Lucky segített a ruhákkal.
Egy bő pulcsi, egy óriási
melegítőnadrág – ezt még soha nem láttam rajta, de valahogy meg tudom érteni -,
és egy körülbelül negyvenhármas zokni. A lényeg, hogy nem fáztam, és a sebeimet
sem zavarták a szűk ruhák.
Lassan kibattyogtunk a fiúk
után, akik a nappaliban foglaltak helyet, és a tévét kapcsolgatták.
-
Mit akartok
nézni? – nézett fel Brad, aki a lemezek között kutatott.
-
Hát, akármit,
csak ne legyen félelmetes, véres, vagy... akció... – suttogtam.
-
Jó, akkor nem az
lesz a megfelelő doboz – pattant fel Mars, és az egyik szekrény tetejéről
levett egy kis műanyag tartót.
-
Ez anyum
lemeztartója, keressünk ebben – vigyorgott. – Nem nagyon szokott filmeket
nézni, de hogyha néhanapján kedvet kap hozzá, akkor ebből szokott válogatni.
Elkezdtük nézegetni a
címeket, hogy mit nézzünk meg, de a legtöbbnek már a címe is nagyon csöpögős
volt, vagy esetleg már láttuk. Igazából a fiúknak pedig mindegy volt, hogy mit
alszanak végig...
-
Három méterrel a
felhők felett! – Lucky visítása törte meg a csendet, és győztesen a feje felé
emelve a lemezt, eltáncolt a barátjáig, és a kezébe adta, várva, hogy
beindítsa.
-
Jaj, csak ezt ne!
Azt pont megnéztem Anyával, és borzalmas volt az egész. – Mars szenvedő arcot
vágott, azt várva, mikor hatódunk meg, de mivel nem tettük, így feladta, és
eldőlt a kanapén.
-
Akármit néznénk,
akkor is végigszenveded – forgatta meg a szemét válaszul a barátnőm, majd
bevackolta magát Brad mellé.
Választhattam, hogy vagy a
földre ülök, vagy Mars mellé, így inkább lelöktem a lábát a kanapé egyik
oldaláról, és én is leültem.
Nem volt popcornunk, sem
kajánk, és valójában nem is a filmet néztük, hanem azt túlüvöltve vihogtunk és
beszélgettünk. Ilyen egy igazi barátias este, nem? Legalábbis nekünk mindig
ilyenek voltak a z otthoni mozizások
Mars kicsit sem közeledett
felém, egész végig csak a kanapé két végében voltunk, még a gerlepár a másik
díványon egészen összemelegedtek. Nagyon megszakíthatatlan kapcsolat az övék.
Amíg mi Marshallal egyhelyben toporogtunk, addig ők az egyszerűbb utat
választották. De most már mindenki boldog, nem? Talán nekem is fel kéne hívnom
Will barátomat...
-
Hé, Anya! Szia.
Nem aludhatok ma este Luckynál? – kérdeztem halkan a telefonba.
-
Szia kincsem. De,
persze! Majd holnap jössz. Egyébként, hogy sikerült a verseny? – Anya hangja
sziporkázott. Mintha kicserélték volna... Az elmúlt napokban nem igazán
hallottam boldognak, de örültem, hogy ilyen vidám lett.
-
Jól, nyertem, a többi
dolog meg majd kiderül... – bólintottam.
Nem akartam a kvízről
bájcsevegni, szóval rögtön tereltem a témát. Körülbelül öt perc múlva letettem
a telefont, és örömmel értesültem, hogy ugyanúgy Luck szülei is megengedték,
hogy „nálam” aludjon. Nem akartuk megijeszteni a szülőket, hogy pasiknál
alszunk, de nyilván mi sem akarunk semmit... Vagyis Luck lehet, de az csak rá
és Bradre tartozik... Na, meg a nappaliban lévő kihúzható kanapéra.
Mars leszedegette az ágyáról
az egyik takarót és párnát, majd a földre dobva leült.
-
Te mit is
csinálsz?
-
Aludni akarok...
– motyogta.
-
De a földön?
Rosszul fogom érezni magamat, hogy én alszom az ágyon... Ne aludjak a földön
inkább én?
-
Dehogy! Neked
most minimum kell egy kis kényelem – mosolygott rám, majd letette a telefonját
az éjjeli szekrényre.
-
Anyukád hol van?
– érdeklődtem, mert tudom, hogy az apukája már kiskorában meghalt, de az
Anyukája nagyon ritkán van otthon...
-
Éjjeli műszakban
dolgozik... Tudod, ápolónő, és így vagy reggel héttől este hétig, vagy
fordítva...
-
Ja, rendben –
válaszoltam, majd betakaróztam.
Mind a ketten csendben
voltunk a sötétben, és hallgattuk a szuszogásunkat, majd beindult valami rap
szám. Majdnem szívrohamot kaptam, mivel először nem tudtam hová tenni, de
rájöttem, hogy ez csak Mars telefonja. Hunyorítva megnézte a képernyőt, majd
visszatette az éjjeliszekrényre.
-
Zavar, ha megy
még a zene egy kicsit? – kérdezte.
-
Nem, dehogy...
–válaszoltam meglepődötten, de elfogadtam.
Az elalvásom előtt még
párszor hallottam azt a dalt. Nem értettem, hogy Mars kinek nem szeretné
felvenni a telefont, de minek szóljak bele, ha nem az én dolgom?
Egy sötét sikátorban mentem végig. Nem tudtam, hogy
miért... Egy ködös éjszakán miért pont itt sétálgatok? Magam sem értettem, hogy
kerülök ide.
Minden félelmetes volt, így hát visszafordultam. Ahogy
sietős léptekkel elindultam az ellenkező irányba, beleütköztem egy magas
emberbe, aki fekete kapucnis pulcsit viselt.
Meg sem mozdult, csak elkezdett röhögni, ettől pedig
megborsókázott a bőröm. Visszafordultam az eredeti irányba, és már ott is állt
valaki. Elkezdtek közeledni felém, én pedig becsuktam a szememet.
Csak egy rángást éreztem
magamon, és levegő után kapkodva nyitottam ki újra a szememet. Marshall
szobájában voltam, de ő nem volt ott a földön.
-
Mars – suttogtam.
Nem kaptam választ, se
semmit. Összekuporodtam az ágyon, és már majdnem elaludtam, amikor valaki
halkan kinyitotta az ajtót. Hirtelen annyira megijedtem, hogy hátradőltem, és
így leborultam az ágyról. Nem éppen ez volt a legkellemesebb dolog a világon,
mivel a csontjaim sajogtak.
-
Te meg mit
művelsz? – hallottam az Ő hangját.
-
Megijesztettél,
te idióta. Minek mászkálsz az éjszaka közepén?
-
A konyhában
voltam, meg visszahívtam egy személyt, mert nem hagyott aludni...
-
Ki volt az? – kérdeztem
meg félve, mert nem akartam túl személyes dolgokról faggatni.
-
Bella.
-
Ja – nyögtem ki,
és aztán felültem az ágyra.
-
Egyébként
felébresztettelek? – Láttam, hogy mosolygott, mert a szemem kezdett hozzászokni
a sötéthez.
-
Nem, csak rosszat
álmodtam... De mindegy, ha eddig kibírtam, akkor most is ki fogom –
legyintettem.
-
Félsz?
-
Egy kicsit...
Leült mellém az ágyra és
megölelt. A szívverésem annyira összezavarodott, hogy a ritmusa hol gyors, hol
pedig lassú volt. Ezt lehet, hogy ő is megérezte, mert halkan felröhögött.
-
Gyere ide... –
húzott a mellkasához, és hátradőlt. Igazából nem zavart, de a tudat, hogy a
barátnője valahol egyedül alszik, ő pedig velem.
-
És a barátnőd? –
toltam el magamtól egy kicsit.
-
Milyen barátnő? –
kérdezett vissza gyorsan.
-
Hát, múltkor még
nagyon boldogak voltatok együtt. Mi történhetett?
-
Kezdett
irritálni, hogy ő nem... mondjuk úgy, hogy nem felel meg az elképzeléseimnek...
-
Bunkó vagy. Ezért
dobtad? Pedig bele is voltál zúgva...
-
Az nem ő –
vigyorodott el.
Sokáig néztem rá összehúzott
szemekkel, de végül ráhajtottam a fejemet a mellkasára, és már majdnem
elaludtam, amikor megszólalt.
-
Nem ismerős a
helyzet?
-
Egy picit –
suttogtam, és el is nyomott az álom...
Nagyon jó lett rész :) Kár hogy előbb nem tudod hozni de ki várjuk :) L.
VálaszTörlésvan itt egy kis meglepi: http://dancewithgirlorboy.blogspot.hu/p/dijak.html
VálaszTörlésKedves F. !
VálaszTörlésSajnálom, hogy eddig nem tudtam kommentelni, de egy hónapon át nyaraltam, így csak teloról tudtam olvasni, de most bepótolom a kommentet. Az előző fejezetben nagyon haragudtam Marsra amiért úgy bánt Florral, de most mindent jóvá tett.. Nagyon rendes volt , ahogy most Florral bánt.. egyszerűen imádom , mint a fejezetet és a szereplőidet, a blogodról nem is szólva :D Már alig várom a második részét a 33.fejezetnek :) És gratulálok a rendszeres olvasókhoz meg az oldalmegtekintésekhez, nagyon is megérdemled :)
Siess a kövivel! ♥♥ Üdv, a legnagyobb rajongód:D